Mit tehet egy kis állam, amely csapdahelyzetben van, és nem látni, hogyan kecmereghetne ki abból? A hvg.hu az államként el nem ismert Hegyi-Karabahban járt, és rácsodálkozott a fantasztikus természeti adottságokra, történelmi műemlékekre, amelyek egyre több ember vonzanak ide a világ minden tájáról.

„Nem hiszem, hogy a közeljövőben megvalósul Hegyi-Karabah nemzetközi elismerése”

– ezt annak a Capacity Building for Artsakh nevű civil szervezetnek az első embere mondta el, amely azért dolgozik, azért hív meg újságírókat Hegyi-Karabahba (amelyet az örmények Arcahnak – angolul Artsakh – hívnak), hogy megismertesse a világot ezzel a de facto országgal. Hegyi-Karabahot jelenleg egy reguláris állam sem fogadja el, csak olyan hasonló cipőben járó alakulatok, mint Abházia, Dél-Oszétia, a Dnyeszter-menti Köztársaság, illetve nyolc amerikai tagállam, köztük a legjelentősebb Kalifornia. Még Örményország sem, amely nélkül összeomlana a minden oldalról lezárt, egyedül az örmény határ felől megközelíthető, hivatalosan azerbajdzsáni terület – ugyanis ha Jereván elismerné Hegyi-Karabah létét, rögtön kitörne egy újabb háború.

A ma már szinte teljesen örmények által lakott, 11 500 négyzetkilométernyi terület a maga 150 ezres lakosságával fordulatos történelmet mondhat magáénak. 1921-ben Sztálin Azerbajdzsánhoz csatolta két másik történelmi örmény területtel együtt, hogy tovább mélyítse az azeri és örmény államok szembenállását. A Szovjetunió 1991-es szétesése után rögtön felerősödött az 1988 óta folyó hegyi-karabahi háború, Hegyi-Karabah önállósult, az 1994-ig tartó harcokban 35 ezren haltak meg és egymillióan (közülük 800 ezer azeri) lettek menekültek. A sors fintora, hogy ma Hegyi-Karabah létét és Örményország biztonságát is az az Oroszország biztosítja, amelynek „jogelődje”, a Szovjetunió felelős a jelenlegi konfliktushelyzet kialakításáért.

Állam lélegeztetőgépen

Így kialakult egy állam, amelynek nem örményországi határai le vannak zárva, légiközlekedése nincs, mert a berepülő gépeket Azerbajdzsán lelövéssel fenyegeti. A gazdasági fejlődést és beruházásokat nem segítik ezek a körülmények és az a tény sem, hogy összesen két útvonalon lehet Örményország felől belépni a javarészt hegyes országba. Maga az önállóság ügye is érdekes: hogyan lehet önállónak tekinteni egy államot, ahol az örmény mobilszolgáltatók működhetnek ugyan, a külföldi szolgáltatók viszont nem tudnak roamingszolgáltatást biztosítani az azeri lépések hatására. Önálló-e az ország, ahol örmény pénzt, dramot használnak, örmény útlevéllel utaznak, örmény bankok működnek és az örményeket a határon egyáltalán nem regisztrálják – így azt sem lehet tudni, hogy az egyre növekvő, 2017-ben 22 ezres turistalétszám felett hányan jönnek Örményországból. Ezt az ország államminisztere, Grigory Martirosyan mondta el az újságíróknak.

Hegyi-Karabah ebben a formában önálló, de mint minden kisebb el nem ismert állam jellemzően egy baráti ország segítségére szorul.

“Egy esetleges karabahi-örmény egyesülés viszont nincs napirenden,”

ezt maga Hegyi-Karabah külügyminisztere, Masis Mayilian közölte. Az ország más módon űzi a diplomáciát: testvérvárosokkal, régiókkal épít ki kapcsolatot. És persze sokat köszönhet a szinte minden országban befolyásos társaságot jelentő örmény diaszpórának is.

Hegyi-Karabah gazdag különböző nyersanyagokban, mint réz, bazalt, különböző kőzetek, bővül a vízienergetikai infrastruktúra, de leginkább a tudástőke és a turizmus oldalán van benne fejlődési lehetőség. A tudástőkére jó példa a TUMO-központ, amely a karabahi főváros, Sztepanakert mellett még örményországi városokban is működik, de Párizsban is tervezik létrehozását. Ezekben a helyi és környékbeli falvakból érkező gyerekek találkozhatnak a legmodernebb dolgokkal, például a számítógépekkel. Programozást, fényképezést, 3D-modellezést, animációt, összesen 14 „tantárgyat” tanulhatnak ingyen, heti két órában, és egy előre kijelölt útvonalon képezhetik magukat. A két, Amerikában élő örmény származású donor, Sam és Sylvia Simonian által alapított TUMO-központok szerepe akkor érezhető át igazán, amikor megtapasztaljuk, mennyire elmaradtak a helyi falvak, de még akár Sztepanakert egyes részei is.

Ez az a tudástőke, amely segíthet az országnak előrelépni, segít kitörni az embereknek. Persze ehhez olyan cégek is kellenének, amelyek megjelennek a térségben, beruháznak, ám légi közlekedés híján ennek lehetősége is korlátozott – és lehetőségek hiányában a tehetséges és egyre képzett emberek könnyen elvándorolhatnak. A kivándorlásról mint problémáról egy szót sem hallottunk a helyi hivatalosságoktól, de informálisan sem.

A keresztény értékeket őrző Orbán Azerbajdzsán mellett döntött

A turizmus is fejlődhetne, hiszen Hegyi-Karabah elképesztő adottságokkal rendelkezik. Impozáns hegyek, csodálatos vidékek mindenütt.

Jártunk a Skhtorashen falu melletti Tnjri nevű platánfánál, amely idén 2038 éves, és az egész Szovjetunió legidősebb fája volt, pedig akkoriban azért a világ legnagyobb országában volt miből válogatni. Meglátogattuk a Jdrduz- (ejtsd Dzsüdrdzz) hasadékot, amely tényleg elképesztően néz ki, és arról is emlékezetes, hogy mellette kínálták örmény ételekkel idén tavasszal az azóta elhunyt legendás séfet, Anthony Bourdaint. Örményország a kereszténység legrégibb bölcsője, az önálló örmény egyház és liturgiája már önmagában is nagyon érdekes – például a papok házasodhatnak, a szerzetesek nem. (Ahogy az is érdekes, hogyan pártolt át az keresztény értékek kulturális őrzőjének szerepében tetszelgő Orbán-kormány Azerbajdzsánhoz, és hogy nincs jelen például Hegyi-Karabahban, ahol csak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel kötött megállapodást tudták felmutatni mint karabahi-magyar együttműködést.)

Több kolostort is meglátogattunk, a 9. századtól 400 évig épült Dadivank kolostorában van Szent Dadi sírja, aki Szent Tádé apostol tanítványa volt. De az egykor afféle szolgáltatóközpontként működő Gandzasar-kolostorban is nyugszik egy püspök, aki a 4. században szolgálta egyházát és az embereket.

A természet meg a kulturális örökség mellett a gasztronómia is erős csapásirány lehetne: remek grillek, halak, erős és karakteres fűszerek – de akár még a kolbászban is – (a koriander, petrezselyem nekik olyan, mint itt a zöldpaprika, két marokra eszik) jellemzik őket.

“Minket a tradicionális mezőgazdaság jellemez”,

– mondta el az államminiszter, ez a hagyományos paraszti munkát jelenti egyfelől hajnali kelésekkel, eszméletlen mennyiségű munkával, a közutakon poroszkáló marha-, kecskecsordákkal, de csodálatos, intenzív ízű sajtokkal, zöldségekkel, olyan krumplival, amit Nyugaton aranyárban mérnek, ha van egyáltalán. A bioterményekre is építenek máshol turizmust.

A turizmus tehát még elég gyenge lábakon áll, és ez Örményországra is igaznak tűnt: amikor elmentünk az ország nagy tava, a Szeván 70 km-es egyik partja mellett, nem láttunk kiépült szállodákat, legfeljebb pár torzóban maradottat, ami egy Balatonon edződött magyar szemnek elég döbbenetes látvány.

De Hegyi-Karabahban sem érzik még, hogy egy-egy elképesztően szép látványosság mellett érdemes kereskedelmi helyeket létesíteni, nem csak egy kávégépet kéne kitenni vagy egy hűtőt. Ugyanakkor a legjobbakat a leglepukkantabb, útszéli, faluszéli, legegyszerűbb helyeken ettük (mindenféle gyomorpanasz nélkül, tegyük gyorsan hozzá).

Hiteles kereszténység

Nem látszik tehát a hegyi-karabahi konfliktus megoldása a közeljövőben, ami korlátozza az ország fejlődését is. Elvileg lehetne ez valamiféle status quo is, de a 2016-os háromnapos fegyveres konfliktus (38 halott) arra enged következtetni, hogy a két ország között időről időre fellángolhat a most is őrlángon égő harc. Az azeriek nyilván nem fognak lemondani csak úgy az országuk 20 százalékát kitevő területről, még ha ott most szinte csak örmény lakosság él is, és minden fronton küzdenek Hegyi-Karabah ellen: mi, odalátogató újságírók például valószínűleg nem fogunk tudni Azerbajdzsánba belépni, felkerülünk egy feketelistára. Az örményektől nem áll távol az akár magukkal folytatott küzdelem: a pusztába telepített kolostorok mint nehezítő körülmények mellett az is erre enged következtetni, hogy például a templomok szentélye alatti altemplomszerű részekhez direkt szűk és szorongást kiváltó folyosók vezetnek, hogy az ember alázatosabbá váljon. (Aki már kóstolta a dudu nevű helyi koktélt csípős tabascoszósszal, borssal, olívabogyóval és vodkával, kap egy képet az örmény keménységről.) „A háború segített minket”, mondja ki a furcsa mondatot Pargev Martirosyan érsek azzal kapcsolatban, miért olyan erős az örmény kereszténység, de kiemeli, a szembenállás nem vallási eredetű.

A hegyi élet is küzdelemre nevel, és persze a béke és biztonság áhításában ott van az azeriekkel való szembenállás mozzanata, ami a mindennapok része – erre példa az azeri rendszámtáblákból épült kerítés Gandzasarban.

Máshogy áll tehát az örmény nép a megpróbáltatásokhoz és nehézségekhez, mint általában a nyugati, fejlett kultúrák. Persze ettől még békében, normálisan akar élni. Érezhetően nagyon fontos itt a család, a közösségi érzés, amit finoman jelzett, hogy az éttermekben sosem szolgáltak fel ételt külön tányérban, a dolgokat mindig egy nagy tálban kaptuk, amelyből mindenki maga szedett.

A kereszténység sem politikai marketingterméknek tűnik ennél a népnél, nem az érvényesülést szolgáló eszköznek, hanem valódi elkötelezettségnek, összetartó erőnek, évszázados szent ügynek. És tiszteletre méltó az az igyekezet, amellyel Hegyi-Karabah és civiljei dolgoznak azon, hogy az ottaniak békében élhessenek, és amely igyekezetből és odaadásból bárhol példát vehetnének róluk.

Forrás: hvg.hu